Kedvenc kutatási témák

  IRÁNYZATOK, PARADIGMÁK A JÖVŐKUTATÁSBAN

1. Jövőkutatás az 1980-as években

A jövőkutatásnak az 1980-as évekig megtett útját az önálló tudmányterületté szerveződés és az önálló társadalmi tevékenységszférává válás jellemezte. Tisztázta és rendszerbe foglalta elméleti és tudományos alapvetését, metodológiáját és módszereinek eszköztárát. Különböző intézményi szinteken - beleértve azokba a különböző nemzeti és a nemzetközi szervezeteket - rendszeres tevékenységgé vált az előrejelzési tevékenység.

Ennek az immár tradicionálissá vált jövőkutatásnak a célja a jövővel kapcsolatos bizonytalanság és váratlanság csökkentése, a változások és a fejlődés valószínű jövőbeni lehetőségeinek feltárása, valamint a döntések megalapozása. Tárgya az a jövő, amely az időben előrehaladva majd megvalósulhat. A jövő a múlt és a jelen folyamataként megvalósuló új időbeni állapot vagy állapotok sorozata. Ez a jövő azért ismerhető meg a jelenben, mert a múlt, a jelen és a jövő genetikus kapcsolatában rejlő törvények, törvényszerűségek a tudomány módszereinek alkalmazása révén feltárhatók, megismerhetők. A jövő megismerése a jelenben azonban csak előzetes és provizórikus lehet. Ez az előzetes jövőismeret sohasem lehet teljes, és így kettős valószínűséggel jellemezhető. Valószínűsége egyrészt objektív, amennyiben a jövő még nem létező a vizsgálat idején, másrészt szubjektív, mert az ismereteink általában sem lehetnek teljesek és módszereink sem tökéletesek. Mindazonáltal a jövőről e korlátok mellett is nyerhető olyan ismeret, amely megbízható, mert megfelel a tudomány mindenkori fejlettségi szintjének.

A jövőkutatás produktumai a "ha ..., akkor..." típusú, valószínűséggel bíró jövőre vonatkozó állítások. Ezek az állítások nem predikciók, hanem előrejelzések. A predikció ugyanis egyszerű, többnyire mennyiségi összefüggéseken alapuló valószínűséggel, konfidencia intervallummal bíró állítás. Az előrejelzés ezzel szemben komplex feltételek mellett, minőségi és mennyiségi összefüggéseket egyaránt tartalmazó, a jövőbeni lehetőségek sávját bemutató, valószínűséggel bíró állításegyüttes, vagyis a korlátozott racionalitás körülményei között a jövőről szerezhető előzetes ismerethalmazt foglalja magában.

Az előrejelzési információk a jövőkutatási metodológia alapján alkalmazott módszerekkel állíthatók elő. A jövőkutatási metodológia meghatározó elemei az előrejelzés tárgyának komplex kezelése, a különböző szaktudományi ismeretek felhasználása, a fejlődéstendenciák és a minőségileg eltérő jövők és feltételeik bemutatása, a lehetséges jövők és a jövővel kapcsolatos kockázatok valószínűsítése, a különböző típusú módszerek kombinálása, az előrejelzés-készítés folyamatossá tétele.

Az előrejelzés tudományos tevékenység, mert reprodukálható, megismételhető, azonos feltételezések és módszerek mellett azonos eredmény hozható létre, eltérő feltételezésekből azonos és/vagy eltérő módszerekkel alternatív jövőinformációk állíthatók elő. Az alternatívák léte azért szükségszerű, mert a jövő bizonytalan, a lehetséges jövők tartománya különböző valószínűséggel bíró alternatívák formájában írható le. Az előrejelzések valósághoz való viszonyát, bizonyítását többlépcsős és folyamatos tevékenységként lehet értelmezni. Az előrejelzések különböző módszerek, módszerkombinációk segítségével verifikálhatók és verifikálandók. A verifikáció annak vizsgálata, hogy az előállított előrejelzési információk tudásunk mindenkori szintjén megfelelnek-e a tudományosság követelményeinek, a jövőalternatívák lehetséges és valószínű jövőket írnak-e le. A verifikáció az előrejelzési tevékenység immanens része.

Az előrejelzéseknek a gyakorlat szempontjából fontos tulajdonsága a megbízhatóság és a predikciós erő. Az előrejelzések megbízhatósága az előrejelzések gyakorlati hasznosítás szempontjából való minősítése, annak komplex értékelése, hogy milyen a döntésmegalapozó erejük. Az előrejelzések beválása, predikciós ereje arról informál, hogy vajon az előrejelzések lefedik-e és milyen mértékben a jövő lehetőségtartományát és a megvalósult jövőt. Ezzel kapcsolatban az önmegvalósító, az öncáfoló és az önalakító előrejelzések kutatásának van nagy jelentősége.

Annak ellenére, hogy az 1980-as évekre a jövőkutatás röviden összefoglalt elmélete és metodológiája kikristályosodott és megszilárdult, a jövőkutatás művelése korántsem vált egységessé. A kuhni értelemben vett paradigmatikus különbségek is kitapinthatóak maradtak (Kuhn, 1984). Ez egyrészt a klasszikus tudományosság kritériumaihoz alkalmazkodó jövőkutatás, az ún. futures research és a kulturális beágyazottságú jövőképes jövőkutatás, az ún. futures studies továbbra is eltérő nézetrendszerű művelésében, másrészt a jövőkutatást rendszerező és osztályozó munkák nagy számú megjelenésében érhető tetten .

A tudományosság sajátos kritériumait kialakító és azoknak mind jobban megfelelni kívánó jövőkutatás a módszerfejlesztésen és -adaptáláson, valamint a különböző területekre vonatkozó előrejelzés-készítés folyamatának tudományos egyenszilárdságán munkálkodott. A jövőképes jövőkutatás viszont a kultúrakutatások szűrőjén keresztül értelmezte a jövő meghatározottságát, a kultúra jövőt formáló szerepét és a jövőkutatás tudományos metodológiáját. A konkrét előrejelzésekben azonban a kétféle szemléletmód csak mélyreható elemzéssel fejthető fel. Mindkét típusú jövőkutatás művelésében általánossá vált a jövőkutatási módszerek és módszerkombinációk használata, a bizonyítás, az igazolás különböző módjainak alkalmazása. Az előrejelzések alternatívákban, illetve változatokban készültek, valamint verbális és számszerű leírásokat egyaránt tartalmaztak. A jövőképek, illetve jövőmodellnek nevezett komplex társadalmi jövők leírásában is gyakorlattá vált a különböző típusú előrejelzési módszerek használata.

A paradigmatikus különbségek csak akkor váltak érdekessé és vitára ösztönzővé, amikor az előrejelzések beválása és döntésmegalapozó képessége jelentősen lecsökkent. Ez akkor következett be, amikor tartóssá vált az instabilitás, a hirtelen és nem várt változások, valamint a véletlen tényezők kezdték el alakítani a jelent. Ezek a változások főként az 1980-as évek második felétől voltak tapasztalhatóak. Ennek a problémaszituációnak lehetséges olyan felfogása is, hogy az előrejelzések elégtelenségét a jövőkutatás elméleti-módszertani alapjainak gyenge pontjaival és hiányosságaival hozzuk kapcsolatba. Ez történt a nemzetközi jövőkutatásban is, ahol a kutatások egyre határozottabban fordultak a jövőkutatás továbbfejlesztése és megújítása felé (Bell, 1997, Nováky, 1998).

 

2. Az 1990-es évek elméleti, metodológiai problémái

Az 1990-es években felerősödött elméleti és módszertani kutatások az alábbi problémákban jelölik meg a jövőkutatás gyengeségeit és a jobb, hatásosabb válaszok kidolgozásának területeit:

     - Ha a jövőkutatás nem a várható, és/vagy a legvalószínűbb jövő feltárására helyezi a hangsúlyt, akkor mekkora és mi határozza meg a feltárandó vagy feltárt lehetséges jövők tartományát? A klasszikus válasz erre a kérdésre az, hogy a jövő tartományának valószínűség-megoszlását kell, illetve lehet meghatározni. A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy az új jelen kialakulása a hirtelen váltások révén kívül esik ezen a tartományon. A kulturális különbözőségek fennmaradását a jövőre is kivetítő jövőképek és -modellek sem bizonyulnak szerencsésebbnek, mert a globalizáció ezeket az előrejelzett jövőket is jelentősen módosítja.

    - Az instabilitás, a megszakítottság és a váltás körülményei között miként lehet előrejelezni? A kialakult jövőkutatási módszertan erre nem ad választ. Tudomány mivoltából adódóan azt kellene válaszolnia, hogy ilyen körülmények között nem lehet előrejelezni, csak esetleg megsejteni a váltásokat és változásokat. Ekkor viszont a jövőkutatásnak ismét le kellene mondania tudomány voltáról.

     - Mi az ember, a szubjektum helye, szerepe jövője alakításában? A klasszikus jövőkutatás válasza erre a kérdésre az, hogy a szubjektum feltárhatja lehetséges jövőjét (a jövőkutatás révén) és abból választhat, hogy melyik megvalósulása érdekében tevékenykedjék. Vajon ilyen egyszerűen megválaszolható ez a kérdés?

     - Mi a szerepük az értékeknek a jövőkutatásban és a lehetséges jövők feltárásában? Ha a jövőkutatás tudomány, akkor az értékeket explicitté kell tennie, vagyis az egyes lehetséges jövőket értéktartalmukkal együtt kell bemutatnia. Ez a létező értékek, értékrendszerek esetén megoldható és teljesíthető követelmény, azonban így nem tud, illetve nem mondhat semmit arra vonatkozóan, hogy mitől változnak meg az értékek, értékrendszerek. Ezt ki lehet ugyan zárni a jövőkutatás vizsgálódásának területéből, de ezzel leszűkül a feltárható lehetséges jövők tartománya is. Jelen körülmények között viszont az értékváltás jövőt generáló szerepe nagy jelentőségűvé vált. A megválaszolandó kérdést úgy pontosíthatjuk, hogy miként őrizheti meg a jövőkutatás tudomány voltát akkor, ha vizsgálatának tárgya az érték és az értékváltás jövőt befolyásoló szerepe is.

Ezekre az alapvető kérdésekre eltérő válaszrendszerek körvonalazódnak a jövőkutatás két új irányzatában az evolúciós és a kritikai jövőkutatásban. A jövőkutatás megújulásában az általános evolúciós elmélethez és a kortárs tudományfilozófiához fordul, illetve kapcsolódik be azok formálásába, merít a posztmodern áramlatokból, valamint az instabilitás, a káosz és az evolúció kezelésének új tudományos eljárásaiból.

3. Új irányzatok

      Evolúciós jövőkutatás

Az evolúciós jövőkutatás gondolatkörének képviselői szerint a jövőkutatás művelése azért nem kielégítő, mert tárgya leegyszerűsített, valamint elmélete, alkalmazott metodológiája és módszerei nem teszik lehetővé, hogy a változóban lévő valóságot és annak jövőbeni viszonyait feltárhassa. Mit vizsgál, milyen jövőt kell vizsgálnia a jövőkutatásnak akkor, amikor mélyreható változások történnek? Az evolúciós jövőkutatás erre a kérdésre azt válaszolja, hogy olyan jövőt, amely nyitott, egyszerre determinált és indeterminált, valamint tere az emberi cselekvésnek. A jövő bizonytalansága evolúciós, mert kockázata az emberi társadalom túlélése.

Ebben a felfogásban a jövőkutatás tárgya minden, a szubjektumot, az embert is magában foglaló fejlődő komplexitások az ún. emergent complexities evolúciója (Mannermaa, 1991). A jövőkutatás mint társadalomtudomány számára tehát azok a komplexitások a fontosak, amelyek szerves része az ember és társadalma. Ezekben a komplexitásokban az ember nemcsak mint biológiai, hanem pszicho-szociális lényként is vesz részt. Biológiai részvétele és evolúciója azonban kevésbé jelentős a jövőkutatás számára, mert az ilyen jellegű változások nagyon lassúak, illetve időtávjuk túlnyúlik a jövőkutatás érdeklődési körén. Az érző, gondolkodó és különböző társadalmi szervezeteket alkotó emberi minőség viszont sokkal változékonyabb, mint az ember biológiai minősége, ezért az előbbi minőségének természeti és művi környezetével való kölcsönhatása, valamint annak evolúciója a jövőkutatás valódi tárgya. László Ervin kifejezésével élve a kulturálisan mutáns homo sapiens kulturális-szociális evolúciójával kell a jövőkutatásnak foglalkoznia (Laszlo, 1991).

Az evolúciós jövőkutatás képviselői a változások általános ismérvei tekintetében elfogadják az általános evolúciós elmélet hipotéziseit. Azt a felfogást képviselik, hogy a fejlődő komplexitások evolúciós változását is a külső környezeti változások gerjesztik, de az a komplexitások önfejlődése a belső válaszreakcióik révén megy végbe. Evolúciós változás akkor következik be, amikor a fluktuációt csökkentő mechanizmusok képtelenek a zavarok megfékezésére és az erősödő fluktuáció bifurkációs - elágazási - mechanizmusokat gerjesztve új pályára állítja a komplexitást. Ebben az ún. kritikus korszakban többféle lehetőség, lehetséges társadalmi jövő kerül a felszínre és rendkívül bizonytalan az, hogy melyik lehetséges jövő formálja majd át a komplexitást és hatja át alrendszereit (Laszlo, 1991). A versengő jövők közötti küzdelem lezárulásával következik a szétszóródási periódus, amikor a változások áthatják és átrendezik a komplexitást, vagyis kiteljesedik az evolúció új szintje.

Az evolúciós váltást különböző természetű feszültségek, devianciák növekedése és válságok előzik meg. Ezek a társadalom információs rendszere révén felismerhetők. Az evolúciós váltás azonban bizonytalansága miatt nehezebben jelezhető előre. Ehhez nemcsak az evolúciós szemléletmódra van szükség, hanem arra is, hogy fel tudjuk ismerni a társadalomban formálódó lehetséges új értékeket és mintázatokat.

A jövőkutatás evolúciós értelmezése szerint a jövőkutatásnak két fő feladata lehet. Az egyik, amit a már kialakult ún. futures research is művel, a fejlődéstendenciák és azok kiteljesedésének vizsgálata, míg a másik a jövendő evolúciós váltások tanulmányozása és az evolúciós értelemben új minőségű jövőbeni lehetőségek feltárása. A fejlődéstendenciák és azok kiteljesedésének előrejelzése az evolúciós váltások közötti időszakban szükséges és megbízhatóan is végezhető. Ezzel szemben az evolúciós váltások és a lehetséges jövők már nem jelezhetők előre a hagyományos értelemben, mert azokat a véletlen és az értékváltás alapvetően befolyásolja. A témakörrel azonban az evolúciós szemléletmód alapján lehet és kell is foglalkozni, de annak tudatában, hogy ekkor nem előrejelzünk a szó klasszikus értelmében, hanem az evolúciós lehetőségeket mutatjuk be (Nováky-Hideg, 1993).

Az evolúciós jövőkutatás új szemléletmódjának és feladatainak megoldásához metodológiáját is tovább kívánja fejleszteni. Az evolúció nemlineáris felfogásának középpontba állításával a múlt, a jelen és a jövő nemlineáris fejlődéstrendjének sokoldalú vizsgálatát tekinti fő feladatának. Az evolúciós váltások időszakában a társadalom jövőjét holisztikusan kívánja kezelni, vagyis a jövőt nem részeinek változásából rakja össze, hanem az egész evolúciós dinamikáját vizsgálja. Ilyen közelítésmódban tárható fel a társadalmi evolúció általános mintázatának, az evolúció humán kognitív térképének - a tudás, az értékek és az életszervező elvek rendszerének - lehetséges változása, és dolgozhatók ki evolúciós forgatókönyvek (Hideg - Nováky, 1998). A módszertani kutatások újabb eredményei azt mutatják, hogy az evolúciósan lehetséges jövők feltárásában jól alkalmazható az ún. fázis-tér metafóra is, amellyel a sokdimenziós társadalmi jelenségek alacsonyabb dimenziójú terekre képezhetők le. E metafóra segítségével olyan evolúciós modellek alkothatók, amelyek jelezni képesek a stabilitásból az instabilitásba való átmenetet, a bifurkációs mechanizmusok beindulását és a lehetséges jövők tartományát (Evolúciós modellek…., 2001).

Az evolúciós jövőkutatásnak van aktuális jövőfelfogása, bár az korántsem egységes. A különböző jövőfelfogások abban közösek, hogy jelenleg civilizációs válság van és abból nemcsak az evolúció felemelkedő ágára lehet eljutni, hanem reális a veszélye annak is, hogy az emberiség az evolúció egy leszálló vagy katasztrófába torkolló ágára vált át. A jelenlegi válságos időszakban viszont nagy eséllyel lehet beleszólni ebbe az evolúciós folyamatba, vagyis most nyílt meg annak az "ablaka", hogy az evolúciós jövőkutatás segítségével megtaláljuk, kitaláljuk a társadalmi evolúció felemelkedő ágát.

Ezt az általános jövőkeretet az egyes jövőkutatók más-más tartalommal töltik ki. László Ervin pl. devolúciós ágnak nevezi a Föld lakhatatlanná válását, vagy az ipari társadalmak általános hanyatlását, Malaska viszont a hanyatló ágat archaikus ipari társadalmi útnak (Laszlo, 1991, Malaska, 1991).

Lászuló Ervin a társadalmi evolúció felemelkedő ágát olyan posztmodern társadalomként jellemzi, amelyben a földi társadalmak különféle integrációs és diverzifikációs tendenciákon keresztül globalizálódni fognak. Ezen az evolúciós lehetőségen belül alternatív útelágazásokat is lehet találni attól függően, hogy a társadalom kognitív kapacitása, tevékenységének szervezése miként változhat meg. Ő két alternatívát körvonalaz. Az egyik a hierarchikus, a másik pedig a holarchikus társadalom lehetősége. A hierarchikus jövő útján a társadalom különböző elemeit, intézményeit felülről vezényelve előre eltervezett egységekbe kényszeríti egy jövőorientált elit az új rend létrehozása érdekében. Ezt a fejlődési utat nem tartja kívánatosnak, mert az új rend érdekében fel kell áldozni az egyéni emberi szabadságot. A holarchikus jövő viszont már nemcsak lehetséges, hanem kívánatosabb is. Ebben az alternatívában a társadalom különböző részei, elemei részt vesznek az új célok kialakításában és kooperálnak azok megvalósításában, vagyis az egyén és a társadalom koevolúciója révén valósulhat meg a fejlődés. A holarchikus fejlődést világnézeti váltás is kíséri, ami a tudomány, a művészet és a vallás új szövetségét jelentheti (Laszlo, 1991).

Malaska szerint a társadalmi evolúció új szintje az interaktív szükségletek társadalma lehet. A fejlett társadalmakban ma az új szükséglet- és értékcsírák keletkezése a természeti környezettel, a kommunikációval, az információval kapcsolatban, valamint a különböző természetű rendszerek közötti interakciók téridejének drasztikus csökkenése terén tapasztalhatók. Ezek az új szükségletek fogják átszervezni a társadalom minden szféráját nem pedig az információ önmagában. Az információs társadalom csak az interaktivitással jellemezhető posztindusztriális társadalomhoz vezető út egy fontos szakasza (Malaska, 1991)

A két példaként említett aktualizált evolúciós jövőfelfogás azt jelzi, hogy az evolúciós jövőkutatás szemléletmódja és eljárásai révén képes valódi, a korábbi időszakhoz képest új, alternatív jövők felmutatására is.

     Kritikai jövőkutatás

A kritikai jövőkutatás a jövőkutatás művelésében megtestesült jövőfelfogást és annak metodológiáját tartja problematikusnak. Elhibázottnak tartja azt a jövőfelfogást, ami csak a majd megvalósuló jövőre, annak előzetes megismerésére irányul. A jövőkutatás ehhez a korlátozott és egyoldalú jövőfelfogáshoz csak azért ragaszkodik, hogy valódi tudománynak tekintsék. Emiatt viszont lemond arról, hogy a jövőt az emberhez tartozó valóságában értelmezze és kezelje.

A kritikai jövőkutatás szerint a jövő nemcsak úgy értelmezhető, mint ami majd az idő előrehaladtával meg fog valósulni, hanem oly módon is, hogy az a jelenben is létezik, mégpedig gondolatilag és érzelmileg is. Ez a jövő hat a jelenre és az életszabályok szerves része. Nemcsak a kognitív interpretáció sajátos formája, hanem érzelmi viszony (optimizmus, pesszimizmus, bizakodás vagy félelem) is. Ez a jelenben létező jövő az emberi előrelátás (a foresight) legfejlettebb formája. Az előrelátás olyan emberi kapacitás, képesség, ami megvédi az embert az ártalmaktól és folyamatossá, zavartalanná teszi tevékenységét. Az előrelátást a biológiai élet, lét bizonytalan volta által létező megszüntethetelen bizonytalanság lendíti mozgásba. Tanulási folyamat révén alakul ki és fejleszthető. Az ember jelenlegi fejlettségi szintjén a jövőre gondolás és a jövőtudat már nem is tekinthető elkülönült gondolkodási formának (Slaughter, 1995).

A kritikai jövőkutatás is megkülönbözteti a különböző idősíkokat, a múlt, a jelen és a jövő egymásutánját. Azonban ezek az idősíkok a jelenben is léteznek. Jelenbeli létezésükben a múlt a történelem, az elért eredmények és az azonosság kondíciója, a jelen a megértés, a percepció, a tények és a tevékenységek terepe, a jövő pedig az elvárások, a várakozások, a célok, a tervek és a jövőbeni tevékenységek ütemezése. Az idősíkok a jelenben az agyban és a kognitív interpretációban léteznek, de nemcsak elkülönültségükben, hanem állandó interakciójukban. A múlt az interpretáción keresztül hat a jelenre és lehet a jelenből való menekülés is. A jövő az anticipáció révén formálja a jelent és szintén lehet a jelenből való menekülés formája is. A tudatban és a pszichikumban az idősíkok állandóan összekapcsolódnak, hullámzanak és áthatják egymást.

A jelen egyrészt az "itt és a most" korlátozott időkategóriája, másrészt a tudatban mint "kiterjesztett jelen", ami a múltat, a jelent és a jövőt egyidejűleg képes magába sűríteni és aktualizálni. Ennek az utóbbi jelennek is van történelmileg változó időtávja, ami jelenlegi civilizációs szintünkön kb. 200 év. Ebben a kiterjesztett jelenben funkcionál az emberi előrelátás. A kritikai jövőkutatásnak ezért a tárgya ez az emberi előrelátásként felfogott jövő, ami egyben jelen is, de mint kiterjesztett jelen. Feladata egyrészt az emberi előrelátás megismerése, másrészt ennek a tevékenységnek a további fejlesztése, társadalmi szintűvé tétele.

Az emberi előrelátást középpontba állító jövőkutatás szakít a jövőkutatásnak azzal a kialakult és elterjedt felfogásával, hogy az előrejelezvén a jövőt annak előzetes ismeretét képes nyújtani. A kritikai jövőkutatás ezt lehetetlennek tartja és csak arra vállalkozik, hogy a jelenben létező jövőtartalmakat feltárja, azokat kritikailag elemezze, és segítséget nyújtson az egyének és a társadalmi intézmények előrelátási képességeinek fejlesztéséhez. Az emberi előrelátáshoz való kapcsolódása és az ahhoz való kritikai hozzáállása miatt ez a jövőkutatás foresight-nak vagy critical futures studies-nek nevezi magát.

Létrejöttét és kialakulását azzal indokolja, hogy a gyors és mélyreható változások korában az előrelátást társadalmi szintre is kell emelni. Erre a jövőkutatás a kialakult elmélete és gyakorlata alapján nem volt képes, mert nem vett tudomást az egyéni előrelátásról és speciális érdekcsoportok kiváltságává tette a jövővel való foglalkozást. A kritikai jövőkutatás demokratikus formában képzeli el és valósítja meg a társadalmi előrelátást azáltal, hogy az egyéni előrelátást bekapcsolja az intézményi-társadalmi szintű előrelátás teljes folyamatába, a jövőkutató fő feladatává pedig a participatív szemléletmód és eljárások kifejlesztését, valamint az előrelátó folyamatban a moderátor szerepének betöltését teszi. Ezzel a társadalmi szerepvállalással az egyént felelősségteljes részvételre, választásra és tevékenységre, önmagát pedig a társadalmi tanulási folyamat gerjesztésére, hatásfokának javítására ösztönzi.

Ebben a felfogásban a kritikai jövőkutató tevékenysége egyszerre tudományos és gyakorlati. Tudományos, amennyiben metodológiát, eljárásokat alkalmaz és fejleszt, feltárja, megérti, és kritikailag elemzi a társadalom, társadalmi csoportok és egyének jövőtudatának, előrelátásának tartalmait. Gyakorlati, amennyiben részt vesz és irányítja az előrelátó tevékenységeket.

A kritikai jövőkutatás központi kategóriája a kritika, amely nem egyszerűen csak kritizálást jelent, hanem a szemléletmódok és eszközök olyan körét foglalja magában, amelyekkel a jövővel való foglalkozás teljes potenciálját meg lehet valósítani. A kritikai attitűdöt ez az irányzat több forrásból - strukturalizmusból, posztstrukturalizmusból, illetve a posztmodernizmus filozófiáiból - meríti (Kiss, 1998).

A jövőbeni társadalmi valóság konstruálásának első színtere az ún. posztstrukturális társalgás, amelyben a nyelvi kommunikációnak kitüntetett szerepe van, de emellett más kommunikációs formák - pl. kép, rajz, film, multimédia - is hordozhatják a jövőt. A posztstrukturalista társalgásban új minőségű, új igazságrezsimmel rendelkező jövők konstruálhatók. A jövő konstruálásának következő színtere a társadalmi-szociális innovációs folyamatba való bekapcsolódás, a kívánatos jövőképek legitimmé tétele és a valóságba való átültetése. Ehhez a jövőkutatásnak mély és sokrétű ismerettel kell rendelkeznie a társadalomról és annak mozgásairól. Ez az ún. társadalomépítészeti metafóra szemléletmódjával érhető el. A metafóra a jó építész példáján alapul. Az a jó építész, aki egyaránt jól ismeri az épület látható és láthatatlan részeit, azokat az ismereteket képes szintetizálni és egy konkrét épületben megvalósítani. Ennek analógiája alapján a társadalomépítészi szemléletmód a társadalom felszíni struktúráinak (nyelvnek, szimbólumoknak, szokásoknak, törvényeknek és intézményeknek), a társadalom meghatározó struktúráinak (kulturális normáknak, feltételezéseknek, etikai-morális mintázatoknak), a mögöttes paradigmáknak és világnézeteknek (a valóságnak, a természet és az emberi-társadalmi természet értelmezéseinek) az együttes, egy társadalomra vonatkozó összekapcsolását jelenti.

A kritikai jövőkutatásnak van is, meg nincs is aktuális jövőfelfogása. Van azért, mert számtalan gyakorlatilag kialakított jövőelképzelésben, jövőtanulmányban, különböző workshopok eredményeiben ölt testet. Nincs, mert lényegéből következik, hogy nem a jövőkutató feladata a jövőre vonatkozó elvárások, jövőképek és stratégiák kidolgozása. Ezekből a tárgykörben, a térben és az időben igen eltérő produktumokból nem lehet egyfajta jövőfelfogást szintetizálni, hacsak azt nem, hogy mindegyik munkát az ún. bölcs kultúra előrelátása, vagyis az ipari kor viszonyrendszereinek átalakítása motiválja. Ilyen szintetizálás igénye sem merül fel a kritikai jövőkutatók körében, mert abban az értelemben mindannyian posztmodernek, hogy egyetértenek abban, hogy a nagy narratívák kora véget ért.

4. Paradigmaváltás versengő paradigmákkal

Az új jövőkutatási irányzatok az 1980-as évekre önálló tudományterületté és társadalmi tevékenységszférává szerveződött jövőkutatást nemcsak továbbfejlesztik, hanem azt paradigmatikusan is megújíthatják. Minthogy kiinduló problémáik közösek, de azokra másként reagálnak és más-más válaszokat fogalmaznak meg, ezért az új irányzatok alternatív, egymással versengő paradigmákat is képviselnek a kortárs jövőkutatáson belül.

     Paradigmaváltás az új irányzatokban

A tudományos jövőkutatás egyik gyenge pontja az, hogy amikor a jövőkutatás az alternatívák, a minőségileg eltérő lehetséges jövők felé fordul, akkor minek alapján állítja azt, hogy azok valóban lehetségesek. Ha verifikált ismeretekre hivatkozva tárja fel a lehetséges jövőket, akkor csak a valószínű jövő különféle variánsait állíthatja elő. Ha eltérő kiinduló feltételeket fogalmaz meg, akkor elkerülhetetlenül önkényes a választása még akkor is, ha létező, de nem tipikus jelenségekből indul ki, majd azt feltételezi és támasztja alá, hogy ezek az új jelenségek átformálhatják a jövőt. Ezeket a lehetőségeket nem lehet verifikálni, csak logikájukat lehet ellenőrizni, főként akkor, ha a lehetséges jövők között nem jelent meg a megvalósult jövő. Ha a jövőkutatás módszertanának továbbfejlesztése szintjén is vállalja a minőségileg eltérő jövők felé fordulást, akkor át kell lépnie korábbi paradigmáján is.

A tudományos jövőkutatás másik gyenge pontja az, hogy csak racionális jövőket kalkulál, vagy ilyeneket vázol fel. Feltételezi, hogy a társadalom vagy az egyes ember mindig racionálisan választ és cselekszik, vagy legalábbis a társadalmi cselekvések eredője lesz racionális. Ez a feltételezése szintén paradigmájából következik. Ekkor viszont azzal szembesülhet, hogy az általa megmutatott jövőket a társadalom nem követi vagy választja, és így azok nem valósulnak meg. Ha viszont figyelmét a társadalmi közegre, az emberek és társadalmi intézményeik jövőhöz való viszonyára fordítja, akkor kénytelen szembesülni a tudományos racionalitás korlátozottságával, a tudatos és a nem tudatos jövőhöz való viszonyulások együttes, jövőt befolyásoló, alakító szerepével. Ha ezt jövőt alakító, befolyásoló tényezőnek fogadja el, és az előrejelzés-készítésben ezt módszertanilag is figyelembe kívánja venni, akkor ezzel szintén átlépi paradigmájának határait, és az ún. interpretációs tudományos paradigma felé építkezik.

Az evolúciós jövőkutatás a jövőt lehetőségként felfogva arra helyezi a hangsúlyt, hogy ezeket a mind feltételeikben, mind értékrendszerükben különféle lehetőségeket a tudomány eszköztárával legyen képes megmutatni. A kritikai jövőkutatás a jelenben létező jövőre, az emberi előrelátásra összpontosít, annak tartalmait, jövőt befolyásoló szerepét és alakulását, alakíthatóságát tanulmányozza. Ezzel mindkét irányzat átlépte tradicionális paradigmájának határait.

Az új irányzatok új tudományfilozófiai és -elméleti hátteret és támaszt is keresnek. Ezt a posztmodern eszmeáramlatokban találják meg (Kiss, 1998). Ezekben az eszmeáramlatokban nyert megerősítést az új kihívásokra való új reagálásuk, és vezetett el oda, hogy a paradigmaváltás is vállalhatóvá vált. Minthogy a posztmodern eszmeáramlatok nem kínálnak egységes filozófiát és elméletet - lényegük éppen az, hogy a nagy narratívák kora véget ért - ezért az új irányzatok sem köthetőek egy-egy posztmodern felfogáshoz. Az evolúciós jövőkutatás kötődik a legszorosabban egy gondolatrendszerhez, az általános evolúciós elmélethez. A kritikai jövőkutatás pragmatikus alapállásánál fogva nem köthető egyik posztmodern eszmerendszerhez sem. Úgy gondolja, hogy egyelőre az is elegendő, ha gyakorlati problémáinak megoldásához megkeresi a posztmodern eszmeáramlatokban a számára legmegfelelőbb hivatkozási pontokat, nézeteket. Úgy gondoljuk, hogy az új irányzatoknak a posztmodern eszmeáramlatokhoz való kötődése is a paradigmaváltást segíti elő. Eklektikus kutatásfilozófiájuk viszont útkeresésük ma még szükséges velejárója.

     Új irányzatok: alternatív paradigmák

Mindkét irányzat új álláspontot alakít ki a jövőről. A pozitivista tudományos jövőkutatás a múlt és a jelen verifikált ismeretéből következtet a jövőre, a jövőben megvalósulóra. Az evolúciós jövőkutatás annak ellenére, hogy a jövőt szintén a majd bekövetkező időre érti, annak tartalmát úgy határozza meg, hogy az az evolúciós lehetőségeket foglalja magában. Ily módon nem a fejlődéstendenciákat, az ismertből a jövőre levonható következtetéseket, hanem azok megváltozását és több ágra szakadását hangsúlyozza. A jövő evolúciós lehetőségeiben a gondolati konstruktivitást meghatározónak tartva azt állítja, hogy a jövő többféle gondolati konstrukcióban is előállítható és realizálható. A többféleség forrása a változások és a jövő eltérő gondolati megértése, értelmezése. Ezzel az evolúciós jövőkutatás a tudást és az ismeretet egyaránt egyfajta interpretációként - kognitív nterpretációként - fogja fel, ami miatt jövőfelfogása nem azonos a pozitivista jövőkutatás jövőfelfogásával. A kritikai jövőkutatás viszont a jövőnek a jelenben való, általában vett létezését - a foresight-ot - állítja előtérbe. A két felfogás között az elvi különbség abban van, hogy az evolúciós jövőkutatás a tudatos megértés és ismeret oldaláról közelíti meg a jövőt, míg a kritikai az általánosan értelmezett interpretáció, az értelmezés, a megértés és a megérzés oldaláról. A jövőnek kognitív interpretációként és általában vett humán interpretációként való felfogása az interpretációs tudományos paradigma két eltérő, alternatív megnyilvánulási formája.

Mindkét irányzatban meghatározó szerepet tölt be az ember, a szubjektum. Helyzete és szerepe azonban függvénye a jövő kognitív interpretatív vagy interpretatív felfogásának. Az evolúciós jövőkutatásban az ember mint a fejlődő komplexitások egyik komponense tölt be fontos szerepet. Amikor a fejlődő komplexitásokról, azok evolúciós mozgásáról szerzünk ismereteket, akkor az ember és társadalmi intézményeinek értékeiről, céljairól és tevékenységéről, valamint azok változásáról is nyerünk ismereteket. Ezért fontosak a társadalmi periféria új értékei és céljai, vagy a lokálisan megjelenő új érték- és szükségletcsírák, vagy az értelmiség új értékeket termelő tevékenysége. Ezek az ismeretek részét képezik a valóság cognitív map-jának, azaz ismerettérképének. A kritikai jövőkutatásban az ember mint előrelátó lény kerül a középpontba. Az ember foresight-oló képessége, jövőjének tudata, a jövőhöz való viszonya, anticipációja és jövőtudatának tevékenységét befolyásoló szerepe képezi a jövőkutatás tárgyát. Ennek vizsgálata, a tanulási folyamatban való javítása és társadalmi szintre emelése alkotja a kritikai jövőkutatás tevékenységének terepét. Ehhez természetesen a kritikai jövőkutatás is felhasználja a társadalomról és változásáról megszerzett ismereteket, de nem vállalkozik arra, hogy a szubjektumok vagy azok csoportjainak jövőképét, céljait és terveit meghatározza, vagyis arra, hogy helyettük megoldja ezt a feladatot.

Abból, hogy a két irányzat tárgyában az ember eltérő helyzetben van, az is következik, hogy a két irányzat másként fogja fel a társadalmat, pontosabban a társadalmi demokráciát és a jövőkutató feladatát, társadalmi funkcióját. Az evolúciós jövőkutatás a közvetett demokráciában gondolkodik, mert az intézményesült tudásra, ismeretekre és jövőelképzelésekre összpontosítja figyelmét annak érdekében, hogy a jövőkutató fel tudja tárni a különféle lehetséges jövőket. Ezzel szemben a kritikai jövőkutatás a közvetlen demokráciát vagy legalább a részvételi demokráciát, illetve az egyén tudatos jövőépítő tevékenységét előfeltételezve foglalkozik az előrelátásokkal, jövőre vonatkozó elvárásokkal. Ezek megértésére, összehasonlítására és értékelésére összpontosít. Az evolúciós jövőkutató egyfajta intézményesült jövőtudatot képvisel, a kritikai jövőkutató viszont a különféle előrelátások, várakozások és anticipációk kialakításának moderátora. Az evolúciós jövőkutatás is számol azonban a részvételi demokráciával, de nem a jelenben létezővel, hanem a jövő egyik lehetőségével. A kritikai jövőkutatás viszont rossz, meghaladandó megoldásnak tartja a jövőkutatás intézményesültségének kialakult formáit éppen azért, mert az nem vesz tudomást vagy akadályozza az emberek, társadalmi csoportok felelős és önálló előrelátó tevékenységét.

Ha a két irányzat metodológiai alapvetését hasonlítjuk össze, akkor először a különbségek tűnnek fel. Az evolúciós jövőkutatás erősen kötődik az új tudományos látásmódokhoz és kutatási irányokhoz, míg a kritikai jövőkutatásnál ilyen kötődés nem tűnik szembe. Az evolúciós jövőkutatás az általános evolúciós elmélethez és azon belül a káoszelmélethez kapcsolódik, mert ebben az új tudományos elméletben látja korszerűen megalapozottnak a különböző idősíkok - a múlt, a jelen és a jövő - közötti kapcsolatot (Hideg, 1998). Ennek alapján véli úgy, hogy valóban tudományként - korszerű, interpretatív tudományként - foglalkozhat a jövővel. A kritikai jövőkutatás viszont nem tartja fontosnak azt, hogy bizonyítsa tudomány mivoltát. A gyakorltatból kiindulva igyekszik kifejleszteni megértő, értelmező, magyarázó, interpretatív jövőfelfogását és metodológiáját. Bár a pozitivista tudományfelfogást nem tartja korszerűnek, de az abból nyert ismereteket és módszereket is kiindulási alapként kívánja felhasználni feladatmegoldásában. Ebben erőteljesen fordul a posztmodern filozófia és tudományelmélet felé, de nem vesz át egyetlen felfogást sem, hanem pragmatista felfogása alapján válogat azokból és vállalja az úttörő szerepet a konstrukcióig való eljutásban. A posztmodern eszmeáramlatokhoz való erős kötődése és a jövő interpretatív megközelítése miatt végül is a kritikai jövőkutatás is posztmodern tudományos megoldást képvisel.

Mindkét irányzat aktuális jövőfelfogása poszmodern jellemvonásokat mutat, mert többféle jövőben gondolkodik. Az evolúciós jövőkutatás a többféle lehetséges jövő megmutatásával a jövő bizonytalanságát hangsúlyozza, de feltételezi és bízik abban, hogy a világ újrarendeződik és egy új rend, egy új igazságrezsim is ki fog alakulni. A kritikai jövőkutatás mozaikokban létező aktuális jövőfelfogása nemcsak a jövő bizonytalanságát érzékelteti, hanem azt is, hogy a jövő megvalósulásában is különböző és mozaikszerű marad, illetve olyan lesz.

      Hozzájárulás a jövőkutatás továbbfejlesztéséhez

Miben és mennyiben járul hozzá ez a két irányzat a jövőkutatás továbbfejlesztéséhez? Erre a kérdésre akkor tudunk válaszolni, ha a két irányzat által képviselt felfogást a klasszikusnak mondható jövőkutatási felfogással és annak problémáival vetjük egybe.

Mindkét új irányzat a jövővel való foglalkozás elméleti alapjainak újragondolását állítja a középpontba és ennek révén finomítja, árnyaltabban fogalmazza meg azt a problémakört, hogy mivel is foglalkozik a jövőkutatás. Érett tudományként már nemcsak annak bizonyítására törekszik, hogy valóban tudomány, hanem saját korlátjait is képes megfogalmazni és vállalni. Az evolúciós jövőkutatás erre oly módon mutat rá, hogy a jövő evolúciós bizonytalanságát hangsúlyozza, amelyet még megbízható előrejelzéssel sem lehet csökkenteni, legfeljebb csak kontrollálni. A kritikai jövőkutatás is az emberi előrelátás középpontba állításával arra hívja fel a figyelmet, hogy ezt az előrelátást éppen a lét megszüntethetetlen bizonytalansága hozza mozgásba és élteti. Annak nem célja a bizonytalanság legyőzése, kalkulálhatóvá tétele, hanem csak annak tudatosítása, megjelenítése és értelmezése. A jövő nyitottságának középpontba állításával mindkét irányzat a jövőkutatás emberi léptékét kívánja behatárolni, vagyis azt a teret, ahol és amire lehet és kell a jövőkutatást használni. Ilyen alapvetés mellett a jövendőmondást mindkét irányzat kizárja a jövőkutatás illetékességi köréből. Ez nem visszalépés, hanem reális feladatvállalás és a tévhitektől, a túlzott, megalapozatlan várakozásoktól való megszabadulás kinyilvánítása.

Az új és reálisabb feladatvállalásnak a komolyságát bizonyítja az is, hogy mindkét irányzat erőfeszítéseket tesz a metodológia és a módszerek, eljárások továbbfejlesztésére. Fő céljuk ezért a jövő többféle lehetőségének felmutatása és ennek érdekében az ember, a társadalom előrelátási kapacitásának fejlesztése. Az egyént, a különféle társadalmi csoportokat értékeikkel, jövőre való gondolásukkal, elvárásaikkal ezért kívánja mindkét irányzat vizsgálódásának tárgyába beemelni. A fejlődő komplexitások vagy az emberi előrelátás vizsgálatával valóban túllépnek a tradicionális jövőkutatás ember felfogásán.

A jövőkutatási metodológia szempontjából mindenképpen pozitívan értékelendő az a törekvés, hogy lemondanak a korlátozott racionalitás mérhetőségéről, arról, hogy az egyes lehetséges jövők valószínűségét is meghatározhatónak tekintsék akkor, amikor azok értékváltással, világnézeti váltással kapcsolódnak össze. E téren mindkét irányzatnak az az érdeme, hogy annak bizonyítására törekszik, hogy ez a valószínűség eleve nem határozható meg. A változások folyamatának folyamatos figyelemmel kísérése és a jövő változékonyságának állandó felmutatása viszont lehetséges és a gyakorlat számára fontosabb jövőkutatási tevékenység, mint a lehetséges jövők várható valószínűségekkel való rögzítése.

Az új irányzatok az alapvető szemléletmód és metodológia megújításában szorosan kapcsolódnak a más tudományterületeken vagy a tudományfilozófiában megjelenő új kezdeményezésekhez és azokat alkalmazzák, megjelenítik a jövőkutatásban. Ilyen irányú tevékenységek korábban is eredményesek voltak a jövőkutatás fejlődésében. A jelenlegiek azonban azért figyelemre méltóak és szükségesek, mert a jövőkutatás lényegét, az időt és a jövőt érintik. Erre felfigyelve mindkét irányzat aktív részese az idő és a jövő értelmezése korszerűsítésének is, amivel viszont szintén érett tudomány mivoltát bizonyíthatja.

Bár mindkét irányzat elsősorban a megszakítottság és az új minőség keresésének elméletére és módszertanára összpontosít, mégsem csak azzal foglalkozik, hanem a folytonossággal is. E három kategória összekapcsolását az evolúció, illetve a kultúra fogalmában oldja meg. Mindkettő olyan fogalom, amely kitágítja, illetve átfogalmazza a tradicionális jövőkutatás értelmezési tartományát. Az evolúciós jövőkutatás az evolúció révén a jövőkutatást a változások általános elméletéhez kapcsolja. A kritikai jövőkutatás az emberi előrelátást a kultúrába mint az értékek, az értelmezések, az ismeretek, a tevékenységi módok és várakozások komplexitásába foglaltan értelmezi.

Az új irányzatok, főként a kritikai jövőkutatás, nagy lépést tettek a jövőkutatási tevékenység további intézményesülésének és terjedésének útján. A tradicionális jövőkutatás megtorpant ezen az úton azáltal, hogy erőteljesen csökkent előrejelzéseinek bekövetkezési valószínűsége. Erre a kihívásra csak önvizsgálattal és megújulással lehet válaszolni, nem pedig apológiával. Ezt vállalta a két irányzat és ilyen irányú erőfeszítései kezdenek beérni. A visionary management formálódásával, amelyben az új irányzatokat képviselő jövőkutatók játsszák a fő szerepet, olyan új gyakorlati alkalmazási megoldást tud kínálni, amely ismét vonzóvá és hasznossá teheti a különféle intézményekben a megváltozó körülmények közötti jövőjükkel való foglalkozást.

A visionary management nem valószínű jövőket kínál, hanem segítséget nyújt a jövőbeni lehetőségek felismeréséhez, azokhoz való pozitív viszony kialakításához. Jóllehet, annak metodológiája ma még képlékeny állapotban van, de a kezdeti sikerek azt mutatják, hogy fogadtatása kedvező és ösztönözheti az új elméleti-metodológiai gondolatok kiforrását és a módszerfejlesztéseket. A visionary management-ből egyúttal a jövőkutatásnak olyan új típusú alkalmazott tudománya is lehet, amely a nagy bizonytalanság és kockázat, valamint az etikai komplexitás melletti döntéshozást hatékonyan képes szolgálni. A visionary management természetesen nem fogja kiszorítani a már meghonosodott előrejelzési tevékenységet. Ezt továbbra is alkalmazzák, de csak a rutin előrelátás szintjén. Az intézmények koncepcionális váltásait, a megújulásuk céljait, értékeit érintő döntéseket azonban egyre inkább a visionary management tevékenysége alapozza meg.

Mindkét irányzat keretében intenzív módszerfejlesztés folyik. Ezek egy része a már meglevő módszerek - pl. verbális modellezés, forgatókönyírás - továbbfejlesztésére, és az új körülmények közötti alkalmazhatóságukra irányul. A módszerfejlesztés másik fontos területe az új eljárások - pl. evolúciós és káoszmodellezés, futures workshop technika, QUEST technika - kialakítása. Ezekre az jellemző, hogy az új elméleti-metodológiai megfontolásokat kívánják a gyakorlatba átülteni. Az új módszerek kialakítása is azt mutatja, hogy a jövőkutatásban nemcsak korszerűsödés, hanem paradigmaváltás is zajlik.

      További megoldatlan problémák

A két irányzattal kapcsolatban nemcsak eredmények sorakoztathatók fel, hanem megoldatlan problémák is. Ezek egyik része sajátosan jövőkutatási probléma, míg másik részük általánosabb, tudományelméleti és filozófiai probléma.

Az általános problémákat illetően az evolúciós jövőkutatás elméleti problémái szorosan kapcsolódnak az általános evolúciós elmélet problémáihoz. Ezek közül az evolúció általános és izomorf mivoltának feltételezése a legproblematikusabb. Ez a hipotézis elvileg hozzásegíthetné a tudományt ahhoz, hogy ezen az elvi alapon a természet- és a társadalomtudomány egységesüljön, viszont ez az elvi alap több oldalról is cáfolható (Kiss, 1998). A jövőkutatás szempontjából viszont - mint már felhívtuk rá a figyelmet - ennek az elvi alapnak a hipotetikus volta nem jelent korlátokat. Csak az emberhez kapcsolódó jövőbeni evolúció lehetőségeivel foglalkozva el lehet tekinteni attól, hogy bizonyítható-e általában az evolúció általánossága és izomorfiája. Az evolúció kategóriája viszont hozzásegíti a jövőkutatást a lehetséges jövők tartományának módszeres vizsgálatához.

Túlzottnak tartom viszont azt a félelmet, hogy az általános evolúciós elmélet veszélyes a jövőkutatásban, mert azzal minden lehetőség evolúciós szükségszerűséget ölthet (Kiss, 1998). Ennek a veszélye eddig is fennállt, mert a lehetőségeknek, főként a koncepcionálisan újaknak a valósághoz való kötése, bizonyítása közvetlenül sohasem oldható meg a lehetőségek felmerülésekor. Sőt a verifikálási kényszer annyira erős volt, hogy az megakadályozta a váltások, a minőségi megújulás lehetőségeinek felvetését és az új minőségekkel való foglalkozást. Azt azonban el kell ismerni, hogy az általános evolúciós elmélet sem ad újabb szempontokat arra vonatkozóan, hogy miként lehet igazolni az evolúciós lehetőségeket. Az elmélet éppen azok bizonytalanságát hangsúlyozza, és a folyamatos tanulásban és korrekcióban látja az evolúciós túlélés, megmaradás garanciáját. Annak viszont feltétele az evolúciós lehetőségek folyamatos vizsgálata és értékelése. Az evolúciós lehetőségek feltárásához viszont új módszertani támpontokat nyújt.

Az általános evolúciós elmélet másik nagy problémája az, hogy egy ismeretelméleti problémamegoldást visz át a lételméletbe (Kiss, 1998). Ez a probléma a jövőkutatást is érinti, mert az evolúciós jövőkutatás is a jövőben létezőre vonatkoztatja vizsgálatainak eredményeit anélkül, hogy közvetlenül a jövőt tanulmányozná. A probléma azonban nem új, mert ez eddig is jellemezte a jövőkutatást. Éppen ezért érezte olyan fontosnak az előrejelzések verifikálását, igazolását is. Ezt a problémát az evolúciós jövőkutatás sem oldja meg, de hozzájárulhat a probléma árnyaltabb megfogalmazásához azzal, hogy a folyamatos tanulást és korrekciót is beiktatja a jövő kialakulásának folyamatába. Az alapproblémát azonban nyitva hagyja, sőt talán annak megoldását sem tekinti fontosnak, mert ilyen irányú kutatásokkal még nem lehet találkozni ezen az irányzaton belül.

Ezeket a problémákat a kritikai jövőkutatás nem veti fel, mert eleve a jelenben létező jövőre irányítja a figyelmét. Ezzel ugyan látszólag elejét veszi ilyen problémák felvetésének, de azzal, hogy nem foglalkozik az előrelátások jövőt formáló hatásával, csak megkerüli a problémát.

A kritikai jövőkutatás posztmodernhez való erős kötődése azonban további problémákat is felvet. A posztstrukturalizmushoz kapcsolódva ma még a dekonstrukció erőteljesebb benne, mint a konstrukció, a jövőhöz való új viszony és elvárások kialakítása. A középpontba állított kritikája révén teljesen relativizálhatja az emberi tudás összes alapformáit és elmoshatja a valódi különbségeket a filozófia, az ideológia, a tudomány és más tudásformák között. Ez valóságos veszély, ami csak azzal ellensúlyozható, ha a kritikai jövőkutatás elmozdul a konstrukció irányába is. Ehhez alapot képeznek azok a módszerfejlesztések, amelyek a dekonstrukció és a konstrukció összekapcsolására irányulnak. A posztmodern megcsontosodott értékeket, ideológiákat, filozófiákat és időfüggetlen tudásokat lebontó törekvése elvileg összekapcsolható a konstruktivitással is még akkor is, ha nagy narratívák, átfogó, releváns elméletek a posztmodern szerint nem építhetők fel. Ebben az ún. affirmatív posztmodernizmusban a kritikai jövőkutatásnak meghatározó szerepe is lehet (Walker, 1996). Ez azonban a tények alapján ma még csak elvi lehetőség és pozitív várakozás. A konstruktivitást ugyanis hajlamos a kritikai jövőkutatás csak a résztvevők feladatává tenni.

Mindkét irányzatban fellelhetők komoly problémák. Ezek alapján sem gondoljuk azonban azt, hogy az irányzatok jövőkutatást megújító kutatásai terméketlen erőfeszítések. Úgy véljük, hogy a problémák ismeretében, azokat tovább boncolva célszerű ezeket a kutatásokat tovább folytatni és tovább lépni a metodológia és a módszerek fejlesztésében.

Összegezés

Az új irányzatok áttekintése és elemzése azt mutatja, hogy azok szorosan kapcsolódnak a tudományelmélet megújulásához, hozzájárulhatnak a jövővel való foglalkozás tudományos alapjainak továbbfejlesztéséhez azáltal, hogy új impulzust, metodológiai keretet és módszereket nyújtanak a jövőkutatás gyakorlatához. Mindkét új irányzat paradigmaváltással fejleszti tovább a jövőkutatást, és járul hozzá ahhoz, hogy a jövőkutatás az ezredforduló kihívásainak meg tudjon felelni. Az irányzatok ugyanakkor alternatív paradigmákat testesítenek meg a kortárs jövőkutatáson belül, mert jövőfelfogásuk, alapvető metodológiájuk és módszereik azonos elemekből épülnek fel, de az egyes elemeknek más-más lényeget és szerepet tulajdonítanak. Kapcsolódva a kortárs tudományelméleti áramlatokhoz hozzájárulhatnak azok jövőelméletének explicit megmutatásához is. Ezzel együtt az új paradigmák még nem oldottak meg számos elméleti, metodológia problémát. Ezek közül a legfontosabbak a különféle jövőfelfogások falszifikálása, a régi és az új módszerek együttes alkalmazását lehetővé tevő új, koherens metodológiák kidolgozása és az egyes paradigmák alkalmazási korlátjainak feltárása.

Felhasznált irodalom

1. Bell, W. (1997): Foundation of Futures Studies
Transaction Publishers, New Brunswick
2. Evolúciós modellek a jövőkutatásban (2001) (Szerk.: Hideg Éva)
AULA Kiadó, Budapest
3. Hideg Éva (1998): Az általános evolúciós elmélet és a jövőkutatás. In: Posztmodern és evolúció a jövőkutatásban (Szerk.: Hideg Éva)
Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem, Jövőkutatás Tanszék, Budapest, 39-67. old.
4. Hideg Éva (1998): Versengő irányzatok a jövőkutatásban. In: Posztmodern és evolúció a jövőkutatásban (Szerk.: Hideg Éva)
Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem, Jövőkutatás Tanszék, Budapest, 150-177. old.
5. Hideg Éva - Nováky Erzsébet (1998): Szakképzés és jövő
Aula Kiadó, Budapest
6. Kiss Endre (1998): A posztmodern eszmeáramlat és a jövőkutatás. In: Posztmodern és evolúció a jövőkutatásban (Szerk.: Hideg Éva)
Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem, Jövőkutatás Tanszék, Budapest, 3-38. old.
7. Kiss Endre (1998): Az általános evolúciós elmélet kritikája. In: Posztmodern és evolúció a jövőkutatásban (Szerk.: Hideg Éva)
Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem, Jövőkutatás Tanszék, Budapest, 68-92. old.
8. Kuhn, T. (1984): A tudományos forradalmak szerkezete
Gondolat Kölyvkiadó, Budapest
9. Laszlo, E. (1991): The Age of Bifurcation
Gordon and Breach, New York
10. Malaska, P. (1991): Economic and Social Evolution: The Transformational Dynamics Approach. In. The New Evolutionary Paradigm (Ed.: Laszlo, E.)
Gordon and Breach, New York, 131-179. old.
11. Mannermaa, M. (1991): In Search of an Evolutionary Paradigm for Futures Research
Futures 4.
12. Nováky Erzsébet (1998): Módszertani megújulás az előrejelzés-készítésben. In: Posztmodern és evolúció a jövőkutatásban (Szerk.: Hideg Éva)
Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem, Jövőkutatás Tanszék, Budapest, 93-120. old.
13. Nováky, E. - Hideg, É. (1993): Futures Research under Chaotic Circumstances in Hungary.
In: Selections from the XIII World Conference of thr World Futures Studies Federation, Turku, Finland, August 23-27, 1993 (Ed: by Mannermaa, M., Inayatullah, S., Slaughter, R.) , WFSF
14. Slaughter, R., A. (1995): The Foresight Principle
Adamantine Press Limited, London
15. Walker, J.T. (1996): Postmodernism and the Study of the Future
Futures Research Quarterly 2.

      Honlapra

      E-mail